Az utca túloldala:
Egy icipici villamos:
Macskakő mindenfelé:
És ahol lakom:
szombat, február 28, 2009
péntek, február 27, 2009
Bem-vinda à Lisboa
Először is, üdvözlet innen, Európa nyugati csücskéből. Szerencsésen megérkeztem. :)
Most pedig kissé részletesebben: 14:35-kor vagyis pár perccel megkésve elindult a repülő Lisszabon felé. És már a check-in-nél kiderült, miért is olyan hosszú az út Lisszabon felé... Mert leszálltunk Prágában időközben. Kiskoromban azt képzeltem, a repülőgépnek is ugyanúgy vannak megállói, mint a városi buszoknak... Azt gondoltam, minden nagy városban megáll, de nem száll le, csak megáll a levegőben, és a felszálló utasokat pedig felviszik egy nagy lifttel a levegőbe, ahol beszállhatnak... Gondolom senkit nem lep meg, hogy nem így van. Leszálltunk, ott töltöttünk vagy egy órát, és repültünk tovább. Így lett az utam öt órás. Ami kissé fárasztó volt, és unalmas (eddig nem gondoltam volna, hogy unalmasnak tartok majd valaha is egy repülőutat). És a kajaosztást és alkoholosztást sem siették el... Csak a prágai felszállást követően vagy egy órával adtak enni... addig éheztem és szomjúhoztam... de azért túléltem. ;)
Aztán megérkeztünk... 16 fok, szép idő, épp kezdett sötétedni. Taxival a szállásomra siettem, ami egy vagyonba került... de a másik lehetőség még a 18 kilós bőrönd hosszas buszoztatása lett volna...
Lisszabon az első pillanatban már nagyon megtetszett. Rendezett, kedves város. Sok pálmafával. :) A szállás is szuper, bár még nem a végleges szobámat élvezem, hanem egy másikat vasárnapig, ami nagyobb. :) A lakótársak is kedvesek, segítőkészek.
Szóval... nincs okom panaszra. ;)
Most pedig kissé részletesebben: 14:35-kor vagyis pár perccel megkésve elindult a repülő Lisszabon felé. És már a check-in-nél kiderült, miért is olyan hosszú az út Lisszabon felé... Mert leszálltunk Prágában időközben. Kiskoromban azt képzeltem, a repülőgépnek is ugyanúgy vannak megállói, mint a városi buszoknak... Azt gondoltam, minden nagy városban megáll, de nem száll le, csak megáll a levegőben, és a felszálló utasokat pedig felviszik egy nagy lifttel a levegőbe, ahol beszállhatnak... Gondolom senkit nem lep meg, hogy nem így van. Leszálltunk, ott töltöttünk vagy egy órát, és repültünk tovább. Így lett az utam öt órás. Ami kissé fárasztó volt, és unalmas (eddig nem gondoltam volna, hogy unalmasnak tartok majd valaha is egy repülőutat). És a kajaosztást és alkoholosztást sem siették el... Csak a prágai felszállást követően vagy egy órával adtak enni... addig éheztem és szomjúhoztam... de azért túléltem. ;)
Aztán megérkeztünk... 16 fok, szép idő, épp kezdett sötétedni. Taxival a szállásomra siettem, ami egy vagyonba került... de a másik lehetőség még a 18 kilós bőrönd hosszas buszoztatása lett volna...
Lisszabon az első pillanatban már nagyon megtetszett. Rendezett, kedves város. Sok pálmafával. :) A szállás is szuper, bár még nem a végleges szobámat élvezem, hanem egy másikat vasárnapig, ami nagyobb. :) A lakótársak is kedvesek, segítőkészek.
Szóval... nincs okom panaszra. ;)
kedd, február 24, 2009
a kissé megkavarodott google desktop...
Az okos kis Google desktopom minden nap megosztja velem hogy milyen idő is van Budapesten, és milyen Lisszabonban. De ma valahogy nagyon összekeveredett a rendszer... Miközben Petra ma a rádióban egy futóversenyről való közvetítésben ma azt hallotta, hogy Lisszabonban leégtek a futók a napsütésben, én ezt találtam ma:
A technika ördöge felülírja a természet törvényeit...?! :)
hétfő, február 23, 2009
utazás előtti élmények
Először is: egy kis zene, hogy ne legyen olyan unalmas az olvasás:
Cut The Jazz
Eltelt az utolsó itthon töltött hétvégém is... Vagyis valójában nem is itthon töltődött el, hanem szuper társaságban a Magas-Tátra havas tájait élvezhettem. Nagyon jó idő volt és legfőképp nagyon sok hó. Így visszagondolva, két napon át szinte végig a hóban játszottam, mint egy hiperaktív kisgyerek... De én élveztem (hozzáteszem, a körülöttem levők lehet, inkább totál hülyének néztek). És egy fontos tapasztalatot is szereztem még a hétvégén: Tudok a vízen járni... (télen, fagyban a Csorba tó tetején...) :D
Köszi Réka, köszi Zoli!
A hétvége egyetlen mélypontja vasárnap reggel következett be, amikor ébredés után a szoba ablakában ülve néztem a Bélai-Tátra fehér csúcsait. Akkor valahogy, magam sem tudom miért, de először tört rám a Portugáliától való "félelem". Hirtelen azt éreztem, nem akarok innen sehova sem elmenni...
A mai nappal pedig megindult az utolsó hétköznapok "kora"... és a visszaszámlálás... nem mondanám, hogy olyan jól kezdődött, mert sikerült elhagynom az egyetemen a szuper Saturn határidőnaplómat... Bár most idézhetem Phoebe-t a Jóbarátokból: "Jaj, hová tettem a filoFAXomat, biztos a konferenciateremben hagytam" (csak én a tanteremben), mégsem örülök annyira neki... Reménykedem azért, hogy meglesz, és mihamarabb. Abban van minden okosságom... :(
De jobb dolgokra fordítva a szót:
Tök sok kedves búcsúmeglepetést kaptam a kedves barátaimtól:
Egy fotót, amin Niki és én rettentő viccesen nézünk ki (nem direkt, csak a fotogenitás...) :D,
egy multifunkcionális iránytűt, ami megmutatja, merre van az itthon, és merre vannak a barátaim,
egy dobozkát, amibe a lisszaboni emlékeket gyűjthetem
és egy "lisszaboni csomót", ami egy olyan madzag, amin pont annyi csomó van, amennyi hetet kint leszek. És minden héten kibonthatok egyet.
Van azért az elutazásban még egy jó dolog (magát az utazás élményét leszámítva): rájön az ember, hogy azért vannak, akiknek hiányozni fogok...
Cut The Jazz
Eltelt az utolsó itthon töltött hétvégém is... Vagyis valójában nem is itthon töltődött el, hanem szuper társaságban a Magas-Tátra havas tájait élvezhettem. Nagyon jó idő volt és legfőképp nagyon sok hó. Így visszagondolva, két napon át szinte végig a hóban játszottam, mint egy hiperaktív kisgyerek... De én élveztem (hozzáteszem, a körülöttem levők lehet, inkább totál hülyének néztek). És egy fontos tapasztalatot is szereztem még a hétvégén: Tudok a vízen járni... (télen, fagyban a Csorba tó tetején...) :D
Köszi Réka, köszi Zoli!
A hétvége egyetlen mélypontja vasárnap reggel következett be, amikor ébredés után a szoba ablakában ülve néztem a Bélai-Tátra fehér csúcsait. Akkor valahogy, magam sem tudom miért, de először tört rám a Portugáliától való "félelem". Hirtelen azt éreztem, nem akarok innen sehova sem elmenni...
De jobb dolgokra fordítva a szót:
Tök sok kedves búcsúmeglepetést kaptam a kedves barátaimtól:
Egy fotót, amin Niki és én rettentő viccesen nézünk ki (nem direkt, csak a fotogenitás...) :D,
egy multifunkcionális iránytűt, ami megmutatja, merre van az itthon, és merre vannak a barátaim,
egy dobozkát, amibe a lisszaboni emlékeket gyűjthetem
és egy "lisszaboni csomót", ami egy olyan madzag, amin pont annyi csomó van, amennyi hetet kint leszek. És minden héten kibonthatok egyet.
Van azért az elutazásban még egy jó dolog (magát az utazás élményét leszámítva): rájön az ember, hogy azért vannak, akiknek hiányozni fogok...
szerda, február 11, 2009
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
